fbpx
menü

Amikor beültem az autóba és egyedül nekivágtam az ismeretlennek, nem gondoltam volna, hogy ekkora hatással lesz majd rám a zalai erdőszélen, önnfenntartó életmódban élő család. Én sem élek tipikus városi életet, sőt elég közel lakunk a természethez, ahol igyekszünk minél több időt tölteni. Mégis ahogy megérkeztem, lepakoltam a motyóm és figyeltem a gyöngyöt fűző gyerekeket az édesanyjukkal, lelassult körülöttem minden. Andrea szívesen mesélt nekem a küzdelmeikről, a kezdetekről, a “vadonban” élés szépségéről és nehézségeiről. Nem akart meggyőzni és a gyerekek sincsenek beidomítva arra az esetre, ha jönne egy látogató, akkor hogyan is kell viselkedni. Elég csak őket nézni, belevonódni a világukba, játszani, ökörködni velük a folyó partján, és máris visszarepítenek a gyerekkoromba, amikor napokig az erdőt jártuk, bunkit építettünk. Ahogy Péter fogalmazta meg – “Gyökereket és szárnyakat szeretnénk adni a gyermekeiknek” -, egy kicsit én is úgy találtam újra rá a gyökereimre, amik ha legalább olyan erőssé válnak, mint a gyerekek, akkor biztosan képes leszek repülni is.

Hozzászólások
Szólj hozzá!

bezár